Okostelefon gyerekkézben
Engedjem, hogy használja, vagy tiltsam? Mikor cselekszem jól? –
Megoldhatatlannak tűnő kérdések: mindenki mást mond, a szülők pedig tanácstalanok.
Szülőként gyakran jut eszembe, mennyivel könnyebb volna az okostelefonok nélkül, mennyi vitát, veszekedést lehetne megúszni. Az ember a harmadik gyereknél már úgy érzi, magabiztosan közlekedik az akadályok között, tudja, mikor érdemes engedni, meddig lehet elmenni a kompromisszumokkal, és akkor egyszer csak rájön, hogy ezekkel a kütyükkel kapcsolatban pont olyan tanácstalan, mint az első lázcsillapításnál. Egyik nap ezt látja jónak, a másik nap az ellenkezőjét.
Nem az eszköz a hibás
Nagyon megrázott, ugyanakkor teljesen értettem az ismerős anyukát, aki azt mondta, ő néha úgy éli meg, mintha a szeretetét tagadná meg a fiától, mikor a telefonját akarja elvenni tőle. Egyszerűen azért, mert ezeknek a gyerekeknek a telefon tényleg az életük része. És minél inkább korlátozod őket, annál inkább akarják. Az is biztos, hogy a tiltás önmagában nem megoldás, hiszen egy tizenévest már „el kell engedni”, nem lehet minden percét ellenőrizni, és ha addig nem alakítottunk ki benne egy jól működő belső kontrollt, később még nehezebb lesz.
„Ezek a gyerekek egy olyan világba születtek bele, ahol mindent ural a digitális technika, és nekik belső parancs az, hogy megismerjék a környezetüket. Ha eltiltják őket ezektől az eszközöktől, az olyan, mintha azt tiltanák meg, hogy tudást szerezzenek. A gyerek agya, lelke ab ovo tudásra akar szert tenni, és ami körülötte van, azt használja erre. Eleinte maga az eszköz irányítása lesz a tudás, ez a vágyott cél, nem a kütyü által szerzett ismeretek” – magyarázza Gyarmathy Éva pszichológus.
Szerinte a látszattal ellentétben nem az okostelefon a bajok forrása, a digitális eszközök csak jól láthatókká teszik a gyerekközösségekben egyébként meglévő problémákat.
Manipulálható gyerekek
Ezt, persze, a lelke mélyén sejti az ember, havonta egyszer mégis biztosan eljutok arra a pontra, hogy valamit tenni kell, hiszen a gyerekeim az eszköz rabjaivá váltak.
Ráadásul az is jól látszik, hogy esetenként milyen rosszul használják ezeket az eszközöket: tizenkét éves kiskamaszok súlyos sebeket ejtve bántják egyik osztálytársukat a közösségi oldalon, úgy, ahogy „élőben” valószínűleg nem tennék, mert ha ott áll veled szemben a másik, már nehezebb az arcába vágni a durva mondatokat.
A pszichológus szerint „abban kellene segítenünk, hogy jól használják a technikát, minél jobban megismerjék és megértsék önmagukat, mert különben könnyen manipulálják majd őket az új eszközök, tehát nem babra megy a játék. A gyerekeket elárasztja az információ, nagyon kell tudniuk, hogy mit akarnak, különben elvesznek az adattengerben. Nem mindegy, hogy felnőve ők tudnak majd irányítani, vagy őket fogják irányítani. Választaniuk kell tudni a rengeteg lehetőségből, erre kellene megtanítanunk őket.”
A kütyük csábítása
Elméletben mindenki tudja, hogy alternatívát kellene felmutatni, közös programokat szervezni, kiszakítani a gyereket a virtuális térből. De épp az a bökkenő, hogy annyira erős a kütyük csábítása: én hiába akarom közös élményhez juttatni, ha választhat, a kütyüt választja, és nem fog eljönni kirándulni.
„Persze, mert érzi, hogy el akarják választani az eszköztől – vágja rá a pszichológus. – De ha például azt mondom a gyerekemnek, hogy fogja a telefonját, és menjünk el geocaching ládát keresni a Pilisbe, akkor már más lesz a reakció. (A geocaching lényege, hogy GPS-koordináták alapján kell megtalálni egy elrejtett kincsesládát az ország különböző pontjain – a szerk.) Közelíteni kell a gyerekek és a felnőttek világát egymáshoz, és ebben nekünk kell megtennünk az első lépéseket.
Megkérhetem például, hogy mutassa meg, milyen játékokat játszik a telefonján, hiszen a digitális világban is játszhatunk együtt, az is lehet közös élmény. És ha nekem nincs kedvem lövöldözni, akkor biztos találunk egy olyan játékot, amelyet mindketten szívesen kipróbálnánk. Egy a lényeg: minél többet vele lenni az ő »tereiben«, és ha ezek virtuális terek, akkor – minél kisebb a gyerek, annál inkább – a szülőnek is ott kell lennie vele.”
Vagyis jobban kell figyelni a gyerekekre, arra, hogy ők mit akarnak.
A felnőttek nagy része nem vallja be a bizonytalanságait, nem mer kérdezni. Pedig a kérdésfeltevés rettentő fontos, a gyerekeknek is nagy szükségük lenne rá.
„Nincs más megoldás, bíznunk kell bennük – teszi hozzá Gyarmathy Éva. – Szabadságot kell adni nekik, de az is nagyon fontos, hogy egyértelműek legyenek a határok. Világossá kell tenni számukra, hogy a szabadsággal felelősség is jár, és a tetteiknek következményeik vannak.
Hagyni kell őket kezdeményezni, és betartható szabályokat kell felállítani, közösen végiggondolva mindent. Nagyon sokszor magyarázat és logika nélkül korlátozunk, ami egy tizenévesnél sehová sem vezet. Okostelefont akarsz? Győzz meg érvekkel, de azt ne mondd, hogy Jocónak is van, mert ez nem érv!”
Forrás : Ridikül magazin
