Hol házasodunk, hol meg nem
Sajnos a mai világban nagyon sokan nevelik egyedül gyermekeiket.
Talán úgy gondolják egyedül jobb lenni, mint egy boldogtalan párkapcsolatban,
vagy egyszerűen így alakult. A mai rohanó világ, a pénz utáni hajsza, a megélhetésért
való küzdés nagyon sok családot megvisel.Talán ebből fakad, hogy nem figyelünk oda
eléggé a másikra, ami türelmetlenséget okoz és aztán hirtelen hozunk egy döntést, végig
sem gondolva a következményeket. A cikket a Ridikül oldalán találtam.
A világ tele van gyermekeiket egyedül nevelő nőkkel, akiknek rengeteg
gondjuk, de legalább egy lakásuk van. A korosztályukhoz tartozó elvált
férfiak másfajta gondokkal küzdenek, és többnyire bérelt lakásban élnek.
Természetesen mindenre van ellenpélda, de alapvetően az a szokás,
hogy válás után a férfi pakolja össze a holmiját, és hagyja maga mögött a
családi fészket. Nemcsak a párjára vágja rá az ajtót, hanem a
gyerekneveléssel kapcsolatos mindennapi gondokra is.
Nekiláthat
újraépíteni az életét, munkába temetheti a bánatát, vagy megpróbálhatja
pótolni mindazt, amiről, úgy érezte, egykori párjával élve le kellett
mondania. Bulizhat a haverjaival, udvarolhat lelkifurdalás nélkül,
szétdobálhatja a földön a koszos zokniját, és azt nézhet a tévében, amit
csak akar. Ha házi kosztra vágyik, meglátogatja az anyukáját vagy
megtanul főzni.
Látszólag nem is járt olyan rosszul, ám egy
normális elvált apának igen hamar rá kell döbbennie arra, hogy ezentúl
nemcsak felelősséggel, hanem kárpótlással is tartozik a gyerekeinek. Úgy
jár, mint a devizahitelesek: folyton törleszt, mégis egyre nő az
adóssága, bárhogy múlnak is az évek.
Amikor egy újdonsült apa
elsírja magát a szülőszobán, vagy később fürdetés címén önfeledten
kényezteti a gyerekét, amikor a fia, lánya szemébe nézve látja a felé
sugárzó boldogságot, szeretetet, feltétlen bizalmat, akkor pontosan
tudja, hogy ennél fontosabb, mélyebb, értékesebb ajándék nincs a
világon. Rádöbben, hogy az a felelősség, amit a gyermeki bizalom vált
ki, hihetetlen energiákat szabadít fel benne. Hinni kezd abban, hogy
képes eltartani a családját, fel tudja nevelni a gyerekeit, át tudja
adni mindazt, amit ő kapott a szüleitől. Megérti, hogy felnőttnek,
apának lenni jó.
Az ember, persze, tele van hibával, gyakran
csúnyán fel is sül. Minden válás mögött rengeteg téves döntés,
mulasztás, gyengeség, káros agresszivitás és önzés feszül. Amikor a
szülők kapcsolata végérvényesen tönkremegy, jó esetben legalább egy
közös törekvésük marad: igyekeznek a lehetőségeikhez mérten csökkenteni a
gyerekeikre zúduló fájdalmat.
A gyerekek ugyanis tényleg nem tehetnek arról, hogy a szüleik
lerombolják körülöttük azt a világot, ami addig magától értetődőnek,
biztonságosnak, szépnek és boldognak tűnt a számukra. Teljesen mindegy,
hogy miért fuccsolt be a házassága, nem számít, hogy őt küldték el vagy
maga akart menni, egy normális apának attól a pillanattól kezdve, hogy
az utolsó dobozát is elvitte egykori otthonából, együtt kell élnie a
lelkifurdalással.
Viheti ő továbbra is edzésre a csemetéit,
sziporkázhat a közös vasárnapokon, vásárolhat nekik olyan drága
ajándékokat, amikre korábban talán nem is futotta volna a családi
költségvetésből, de sosem múlik el belőle az érzés, hogy megbukott.
Azoknak okozott fájdalmat, akiket a legjobban szeret, akik jobbá tették.
A lányainak, fiainak, akik születésük pillanatában rábízták magukat, ő
pedig nem tudott megfelelni ennek a bizalomnak.
Idővel, persze,
minden lelkifurdalás enyhül, az ember hajlamos megbocsátani a saját
hibáit, néha még másokét is, de nincs az a magas tartásdíj, ami
ellensúlyozhatná az alapvető kudarcélményt. Talán ez is közrejátszik
abban, hogy némely apák egyáltalán nem fizetnek tartásdíjat? Ők az
igazán szánalmas, végképp nyomorult vesztesek.