Hogyan neveljük gyermekünket

Miből tanul a gyerek?

Tehát akkor nem is biztos, hogy a különóráktól tanulnak a leginkább? Nem az iskolai teljesítmény növelése a cél?

 

 

 Azt gondolom, hogy a gyerekeknek sokkal többet kell megismerniük a világból, mint amit iskolai tananyagban tanulnak. Ahhoz, hogy felnőtté váljak, ahhoz, hogy felelősségteljes, kiegyensúlyozott, harmonikus, fejlődésre képes felnőttekké váljanak, sok más komponensre is szükség van, ami a teljesítményükön túl szükséges. Ilyen az önbizalom, ilyen az érzelmek felismerése, kifejezése, szabályozása, ilyen a felelősség, az önállóság és még sorolhatnám.

Ahhoz, hogy az életben megállják a helyüket, és boldogok legyenek, sokkal fontosabb megtanulniuk, hogyan tudják önmagukat kifejezni, mit kezdjenek az érzelmeikkel, hogyan csillapítsák a dühüket, hogyan szerezhetnek magabiztosságot, önbizalmat. Márpedig ezeket nem – feltétlenül- a padban ülve, vagy különórára járva kaphatják meg.

Ezek elsajátítására, ellesésére a szülők és a gyerekek körül levő fontos személyek adnak lehetőséget. Olyan, mintha a gyerekek a szüleik szemüvegén keresztül látnák a világot, és saját magukat. Így az együtt eltöltött idő alatt próbálják megérteni, hogyan lehet a világhoz, az emberekhez, saját magunkhoz viszonyulni. És itt nem feltétlenül nagy dolgokra gondolok, hanem inkább a hétköznapi nyitottságra, ahogy a mindennapjainkban elmeséljük a gyereknek, hogy az épp mellettünk elhaladó autó miért füstöl, vagy a néninek az út túloldalán miért van szüksége segítségre, vagy akár kifejezzük, hogy most dühösek vagyunk valami miatt és ezért szükségünk van egy kis időre, hogy lenyugodjunk. Ezek mind sokat elárulnak arról, hogy hogyan tudnak majd ők felnőttként boldogulni a világban. Mit tudnak kezdeni egy konfliktussal, megértik-e, hogy a másik ember mit érez, tudnak-e problémát megoldani…

“Játszani is engedd…”

 

A fent említett kompetenciákban, képességekben sokat segít az is, ha hagyjuk a gyerekeket játszani. Igen, játszani. Mert ez a gyerekek egyik nyelve, amivel tanulnak. Persze itt most nem a számítógépes játékra gondolok, ahol a széken ülve, a környezetet elfelejtve módosult tudatállapotban tengődnek. Nem a mai modern technológia vívmányaira, ahol nincs szükség a kortársak jelenlétére, más személyekkel történő valós megosztásra. Sokkal inkább a hagyományos, vagy akár a gyerekek fantáziájából kipattant játékokra.

• A szerepjátékokkal megérthetnek emberi viszonyulásokat, vagy újraélhetnek egy megélt konfliktust, és kereshetik annak megoldását.
• Vagy a társasjátékokkal megtanulhatnak szabályt követni, vagy akár veszíteni. Mert azt is kell. A gyerekjátékok nagy része együttműködést is igényel.

És nem a fejlesztő játék a lényeg. Az egyszerű együttlét gyerekkel, szülővel felszabadító hatású, amely a későbbiekben a tanulásra való odafigyelését is segítheti. Nyitott lehet a világra, és nem is lesz annyira lefáradt a sok plusz feladattól. És ezek olyan fontos dolgok, amit felnőttként sem szabad elfelejtenünk. Bár sok minden megváltozik felnőttként, de nekünk is szükségünk van „céltalan” együttlétre, felszabadulásra, feltöltődésre.

Forrás :  bebik.hu

Hogyan neveljük gyermekünket

Miből tanul a gyerek?

 Az utóbbi években nagyon nagy hangsúlyt kapott a gyerekek fejlesztése, taníttatása, különórákra járatása, stb. Manapság  a szülő már nem azt kérdezi, hogy van-e szüksége az óvodás gyereknek nyelvtanulásra, hanem azt, hogy milyen intenzitással, és mikor kezdje….

 

 

Az iskola mellett korrepetálásra, fejlesztésre, zeneórára, sportra is járnak, és ha lehetséges, még ezek után a szülő otthon kikérdezi a tanultakat a gyermektől. Így gyakorlatilag a kicsik napjának nagy része, reggel nyolctól, este hat-hétig azzal megy el, hogy tanulnak. De valójában erre a tanulásra van szükségük?

A kicsik és a nagyok is elfáradnak

 

Az első gondolat magával a foglalkoztatottsággal kapcsolatban merült fel. Hajlamosak a szülők ugyanis átesni a ló túloldalára, mikor a gyermek képességeinek motiválásáról van szó. Nem tudom, hogy hányan gondoltak bele abba, hogy mit csinálnának, ha ennyi ideig kellene folyamatosan dolgozniuk. Biztosan sokan erre azt mondanák, hogy „de hát mi ennyire sokat dolgozunk”, és ez meg is érződik mentális egészségükön, jóllétükön, megelégedettségükön. Vagyis inkább azok hiányán. A gyerekeknél ugyanez a helyzet. Ugyanis elfáradnak. Persze ezzel nem mondok el nagy titkot, hiszen Önök is észrevehetik. De mégis sokszor elfelejtődik.

Reggel óta ülnek az iskolában, és a napköziben is lerövidül a játékidő, fejlesztésre, korrepetálásra vagy bármi különórára járnak, miközben elvész a lényege. Nem tudnak teljes lényükkel, teljes személyiségükkel jelen lenni a foglalkozásokon, és így a világ megismeréséből, a játékos tanulásból, a körülöttünk levő környezet megismeréséből csak a kötelesség marad meg. Nem a különórák ellen szeretnék beszélni, véletlenül sem.

Nagy lehetőség, hogy a gyerekek megtalálhatják, mi érdekli őket, miben ügyesek és hogyan tudják a legtöbbet kihozni magukból. Inkább csak azt látom, hogy nem ez utóbbi a cél, hanem a gyermek foglalkoztatása, s így egyre kevesebbet van a családdal, a barátokkal, és egyre kevesebb ideje jut a világ tényleges megismerésére, a kapcsolatok kezelésének megtanulására és egy csomó olyan dologra, ami a saját kis személyiségüket, identitásukat fejlesztheti. Ilyen a játék, ilyen a szabad együttlét a szülőkkel, felnőttekkel, kortársakkal.

 Forrás : bebik.hu

Vasjankó Grimm mese

 

 

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy király. Rengeteg nagy erdő terült el kastélya körül. Sok mindenféle vad tanyázott benne, szarvas is, dámvad is, őz meg egyenesen annyi, hogy egész csordákban vonult tölgyesből bükkösbe, bükkösből gyertyánosba.

Egyszer a király nagyon megkívánta a vadpecsenyét. Kiküldte az egyik vadászát hogy lőjön neki egy őzet.

Várták a vadászt, de hiába várták, nem jött vissza sem aznap, sem másnap, sem soha többé.

- Talán valami baja esett - aggodalmaskodott a király, és másnap két másik vadászt küldött a keresésére, de azok sem jöttek vissza.

Harmadnap a király összehívatta valamennyi vadászát.

- Kutassátok át az egész erdőt - hagyta meg nekik -, addig ne is nyugodjatok, míg mind a hármukat meg nem találjátok!

 De nem tértek haza ezek sem meg egyetlen vadászkutyájuk sem: odaveszett az egész kopófalka.

Ettől fogva senki nem merészkedett többé az erdőbe. Nagy csönd borult a magányos rengetegre, csak egy-egy sas vagy héja lebegett fölötte olykor. Így volt ez sok-sok évig. Egyszer aztán jelentkezett egy idegen vadász a királynál, be akart szegődni hozzá, és engedélyt kért, hadd mehessen a veszedelmes erdőbe. A király azonban nem akart beleegyezni.

- Nem bátorságos ott - mondta -, attól tartok, te is úgy jársz, mint a többi, sosem látunk többet.

- Uram királyom - felelte a vadász -, én nem ismerem a félelmet, és mindenképpen szeretnék megpróbálkozni a dologgal.

- Hát ha mindenáron kockára akarod tenni az életedet - mondta a király -, én nem akadályozóm meg erőszakkal; eredj, és lásd, mire mégy; de ha baj ér, nekem ne tégy szemrehányást!

 Az idegen vadász megköszönte a királynak az engedélyt, és nekivágott a vadonnak. Kutyája csakhamar nyomra akadt, fölhajtott egy szép vadat, és csaholva űzőbe vette. De alig szaladt pár lépést utána, mély kátyú állta útját, úgyhogy egy tapodtat sem tudott továbbmenni. A vízből pedig kinyúlt egy meztelen kar elkapta, és lerántotta a mélybe.

A vadász, amikor ezt látta visszafordult, s ment a királyhoz.

- Uram, adass nekem vödröket, és rendelj mellém három embert, azt hiszem nyomában vagyok az erdőd titkának.

A király nyomban teljesítette a kérését, ő meg nekiállította a három embert a munkának, és kimeríttette velük a kátyúból a vizet. Az üreg fenekén egy óriást találtak. Barna volt, mint a rozsdás vas, haja benőtt az arcába, és egészen a térdéig ért.

A vadász megkötözte, és magával vitte a kastélyba. Ott nagy álmélkodást keltett. A király vasketrecbe záratta a kastély udvarán, és fővesztés terhével megtiltotta, hogy a ketrec ajtaját bárki is kinyissa. A kulcsot maga a királyné őrizte a párnája alatt.

Ettől fogva ismét biztonságban lehetett járni-kelni az erdőben.

 Volt a királynak egy nyolcesztendős fiacskája. Ez egyszer az udvaron játszadozott, s az aranylabdája beleesett a ketrecbe.

Odaszaladt, és bekiáltott az óriásnak:

- Add ki a labdámat!

- Előbb nyisd ki az ajtót, akkor odaadom - felelte az ember.

- Nem lehet, a király megtiltotta - mondta a fiú, és elszaladt.

De másnap megint visszament, és kérte, követelte a labdáját.

- Előbb nyisd ki az ajtót - ismételte makacsul az óriás.

A fiú azonban újra csak elszaladt.

Harmadnap a király elment vadászni. A gyerek ismét odalopakodott a ketrechez.

- Ha akarnám sem tudnám kinyitni az ajtódat - mondta -, nincs hozzá kulcsom.

- Anyád párnája alatt van a kulcsa, onnét elveheted.

 A fiú nagyon szerette volna visszakapni a labdáját. Megfeledkezett minden tilalomról, minden óvatosságról, és elhozta a kulcsot. A zár nehezen járt, kattogott, csikorgott, de végül mégis fölpattant. Az ajtó kinyílt, az óriás kilépett a ketrecből, visszaadta az aranylabdát, és sebesen útnak indult.

A fiúcska megijedt: mi lesz, ha az édesapja üresen találja a ketrecet?

- Ne menj el, óriás - kiáltotta -, mert kikapok!

Az óriás visszafordult, nyakába ültette a királyfit, és gyors léptekkel besietett az erdőbe.

Nemsokára megjött a király a vadászatból. Nyomban észrevette, hogy a ketrec üres. Ment egyenesen a királynéhoz, faggatta, mi történt, de ez nem tudott semmiről semmit. Kereste a kulcsot a párna alatt: hiába, nem találta. Szólította a fiát: nem felelt senki. A király kiszalasztott érte a környékre, hogy keressék meg; hasztalanul: nem akadtak nyomára. Senki nem tudott semmi biztosat, lassanként azonban mégiscsak megsejtették, hogyan, miként eshetett a dolog, és nagy szomorúság borult a királyi udvarra.

 Az óriás meg vitte a vállán a kisfiút. Mikor már jó mélyen bent jártak a rengetegben, letette, és így szólt hozzá:

- Apádat, anyádat nem látod többé, de én gondjaimba veszlek, mert kiszabadítottál, és megesett a szíved rajtam. Ha mindig megfogadod a szavamat, jó sorod lesz. Kincsem, aranyom van elég, több, mint bárkinek a világon.

Mohából ágyat vetett a fiúnak és lefektette. Másnap reggel pedig egy forráshoz vezette, és azt mondta neki:

- Ez itt az aranyforrás; olyan tiszta, mint a kristály. Ülj ide mellé, és ügyelj, nehogy bármi is belekerüljön, és beszennyezze. Minden este eljövök majd és megnézem, eleget tettél-e a parancsomnak.

A fiú leült a forrás szélére, nézte, ahogy időnként egy-egy aranyhal siklik egy-egy aranykígyó gyűrűzik tova benne, és vigyázott, nehogy valami beleessék. Ahogy ott üldögélt, egyszer olyan hevesen megfájdult az ujja, hogy önkéntelenül beledugta a vízbe. Nyomban ki is kapta onnét, de hiába. akkorra már befutotta az arany az ujját. Akárhogy dörzsölte, akárhogy súrolta, hiába, nem tudta többé leszedni róla.

Este megjött az óriás; végigmérte a fiút, azt kérdezte:

- Mi történt a forrással?

 - Semmi, semmi - mondta a gyerek, s a háta mögé rejtette a kezét, hogy ne lássék az ujja.

- Bedugtad az ujjadat a vízbe - mondta az óriás. - Most az egyszer elnézem neked, de vigyázz, nehogy még egyszer előforduljon ilyesmi!

Másnap megint megfájdult a gyerek ujja. Kínjában a fejét vakargatta; szerencsétlenségére egy hajaszála belehullott a vízbe. Gyorsan kivette, de az már akkor csupa arany volt.

Este jött az óriás, s már tudta, mi történt.

- Beleejtetted egy hajadszálát a forrásba - mondta. - Most még elnézem neked; de vigyázz: ha harmadszor is megtörténik, beszennyeződik a forrás, és nem maradhatsz tovább nálam.

Harmadnap a fiú megint ott ült a víz mellett. Meg sem moccantotta az ujját, akárhogyan fájt is. De az idő lassan telt; elunta magát, és nézegetni kezdte arcát a forrás tükrében. Mindig jobban és jobban előrehajolt, jól szembe akart nézni önmagával; vállig hulló haja előreomlott, s beleért a vízbe. Gyorsan fölegyenesedett, de már késő volt: tiszta arany lett a haja, s úgy ragyogott, mint a nap.

 Szegény gyerek nagyon megrettent. Elővette keszkenőjét, és bekötötte vele a fejét, hogy az óriás meg ne lássa.

De az már mindent tudott, s amikor megjött, rászólt:

- Vedd le azt a kendőt!

Előomlott az aranyhaj, s a fiúcska hiába mentegetődzött, az már semmit nem segített.

- Nem álltad ki a próbát, megmondtam, hogy nem maradhatsz tovább nálam. Menj világgá, tudd meg, mi a szegénység. De mert jó szívem van, és a javadat akarom, megengedem neked: valahányszor bajba jutsz, állj ki az erdőszélre, és kiáltsd be, hogy: "Vasjankó!" Akkor én ott termek, és segítek rajtad. Mert nagy hatalmam van, nagyobb, mint gondolod, s aranyam-ezüstöm, akár a tenger.

Szegény királyfi elhagyta az erdőt, s ment árkon-bokron át, míg egy nagy városba nem ért. Munkát keresett, de nem fogadták fel sehol; nem értett semmiféle mesterséghez, így hát nem is boldogult magában. Nem marad más választása, jelentkezett a palotában, megkérdezte, nem kaphatna-e valami munkát. Az udvari emberek nemigen tudták, mire használják, de mert megtetszett nekik, ottmarasztották. Végül is a szakács szolgálatába fogadta; az lett a dolga, hogy fát vágjon, vizet hordjon, és összekotorja a hamut.

 Egyszer, mikor senki más nem volt kéznél, a szakács vele küldte be az ételt a királyi asztalra. A fiú nem akarta, hogy meglássák az aranyhaját, hát a fején tartotta a sapkáját. Ilyesmi még sosem fordult elő a királlyal.

- Nem tudod, hogy ha a király asztalánál szolgálsz föl, le kell vetned a sapkádat? - szólt rá.

- Jaj, azt nem tehetem, uram királyom - felelte a fiú -, ótvaros a fejem. A király nyomban hívatta a szakácsot, megszidta, amiért ilyen inast fogadott föl, és ráparancsolt, hogy tüstént küldje el. De a szakács megsajnálta a fiút; nem zavarta világgá, hanem elcserélte a kertészlegénnyel.

Nehéz napok virradtak most szegény királyfira! Reggeltől estig dolgozott a kertben, ültetett, öntözött, kapált meg ásott, jó időben, rossz időben egyformán.

Egyszer nyáron egyedül tett-vett a kertben. Nagyon kimelegedett, levette a sapkáját, hogy szellőztesse egy kicsit a fejét. Ahogy a nap rásütött, aranyhaja úgy elkezdett csillogni-villogni, hogy szinte záporoztak a sugarai. Betűztek a királylány hálószobájába is.

A királylány az ablakhoz ugrott, megnézni, mi ez a nagy fényesség. Meglátta a fiút, és lekiáltott hozzá:

 - Hallod-e, hozz nekem egy csokor virágot!

A fiú gyorsan a fejére húzta a sapkáját, szedett egy csokorra való vadvirágot, és bokrétába kötötte. Ahogy ment fölfelé a lépcsőn, találkozott a kertésszel.

- Nem szégyelled magad, ilyen hitvány csokrot viszel a királykisasszonynak?! - mondta a kertész. - Eredj vissza gyorsan, szedd le a legszebbjét!

- Nem - felelte a fiú -, a vadvirág illatosabb, azt jobban fogja szeretni.

Ahogy a szobába lépett, a királylány rászólt:

- Vedd le a sapkádat, nem illik, hogy fedett fővel állj előttem.

- Nem vehetem, ótvaros a fejem - felelte a fiú.

De a királykisasszony lekapta róla a sapkát, úgyhogy aranyhaja egyszeriben a vállára omlott, s olyan fényesen tündöklött, hogy gyönyörűség volt látni. A fiú el akart szaladni, a királylány azonban megragadta a karját, és el nem eresztette addig, míg egy marék tallért nem ajándékozott neki.

A fiú nem sokat törődött az arannyal; nem tartotta meg magának, hanem odaadta a kertésznek, s azt mondta:

 - Ezt vidd el a gyerekeidnek, hadd játsszanak vele.

Másnap megint lekiáltott hozzá a királykisasszony, hogy vigyen neki egy csokor mezei virágot. Alighogy a fiú a szobába lépett a virággal, a királylány nyomban a sapkája felé nyúlt, és le akarta rántani; de a fiú most már óvatosabb volt: mind a két kezével a fejére szorította a sapkát. Kapott ismét egy marék aranytallért, de azt sem tartotta meg, odaadta a kertésznek, vigye haza a gyerekeinek, hadd játsszanak vele.

Ugyanígy történt a harmadik napon is. A királylány most sem tudta lekapni a sapkát a fiú fejéről, a fiú pedig ismét a kertésznek adta az aranyat, hogy legyen mivel játszaniuk a gyerekeinek.




Nem sokkal ezután kitört a háború, megtámadták az országot. A király hadba hívta népét, de mert ellenségei túlerőben voltak, és hatalmas sereget vezettek ellene, nem nagyon bízott benne, hogy szembe tud velük szállni.

Akkor a kertészfiú előállt, s azt mondta:

- Legénysorba nőttem, én is hadba akarok menni, kérek egy paripát.

De a katonák kinevették.

- Majd ha mi ellovagoltunk, kereshetsz magadnak lovat, hátha akad még egy az istállóban!

Azzal elvágtattak. A fiú meg lement az istállóba, talált ott a jászolnál egy gebét, és kivezette. Három lábon bicegett szegény pára, sántított erősen, de mivel nem volt más választása, a fiú felült rá, s elügetett rajta a sötét erdőhöz. Az erdőszélen megállt, és háromszor egymás után bekiáltott a sűrűségbe, hogy csak úgy visszhangzott a vadon:

- Vasjankó! Vasjankó! Vasjankó!

Abban a pillanatban előtte termett az óriás.

- Mit kívánsz? - kérdezte.

- Jó paripát szeretnék, mert hadba akarok menni.

- Megkapod, de mert csak ennyit kértél, többet is kapsz tőlem.

Az óriás ezzel eltűnt az erdőben. De nemsokára egy lovászlegény tűnt föl a fák közt, és egy pompás paripát vezetett a fiú elé. Tajtékot fújt a nemes ló, s úgy toporzékolt, alig lehetett tartani. Mögötte talpig vasban nagy sereg vonult fel a napfényben csillogtak a kardok, villogtak a vértek, tündököltek a sisakok.

 A királyfi a lovászra bízta a háromlábú gebét, ő maga felpattant a pompás paripára, és elindult a sereg élén.

Javában folyt már az ütközet, s a király népe bizony nagyon megritkult. Jó részük odaveszett, és nem sok hiányzott hozzá, hogy a király megadja magát a maradékkal. Már éppen végső rohamra gyülekeztek, hogy hát egy életük, egy haláluk, még egyszer megpróbálják, hátha sikerül valahogy visszaszorítani az ellenséget. Ahogy éppen rendbe álltak a csatamezőn, hirtelen trombitaszó ütötte meg a fülüket. Arrafelé tekintettek, ahonnét a hang hallatszott: hát az erdő alatt gyönyörű sereg közeledett, elöl egy délceg vitéz táncoltatta a paripáját; egyszerre magasba emelte villogó kardját, s abban a pillanatban zúgva megindult az egész had, mint a villám, lecsapott az ellenségre, s egykettőre megtört minden ellenállást. Akik az imént még végveszéllyel fenyegették a király maroknyi maradék népét, most fejüket vesztve futásra fogták a dolgot; az idegen vitéz azonban utánuk vetette magát a seregével, s addig abba sem hagyta az üldözést, míg mind egy szálig le nem vágta őket.

A király csak várta, várta a harcmezőn, hogy az ismeretlen vezér majd odavágtat hozzá; hanem azt várhatta, mert a szabadító sereg nyomát egyéb sem mutatta már, mint egy távolodó, foszladozó porcsík az erdő alatt. Eltűnt lassan az is, és a király hiába kérdezősködött, senki nem tudta megmondani neki, honnét jött a sereg, ki volt a vezére, s hova, merre tűntek.

 A fiú pedig visszavezette seregét az erdőbe, előkiáltotta Vasjankót, s azt mondta:

- Köszönöm a szívességedet; itt van a vértes sereg meg a harci paripa; kérem vissza a háromlábú gebémet.

Az erdő egyszeriben elnyelte a paripát is, sereget is, s a fiú előtt ott állt a girhes gebéje. Felült rá, és szép lassacskán hazakocogott.

A király akkor már otthon volt a palotájában, s éppen a lányának mesélte, mi történt.

- Nem én győztem - mondta -, hanem egy idegen vitéz, aki segítségemre jött a hadával.

- És ki volt az a vitéz? - firtatta a királylány.

De a király maga sem tudta, és csak ennyit tudott mondani neki:

- Az ellenség után iramodott, nem is láttuk többet.

Akkor a lány leszaladt a kertészhez, és a legénye után tudakozódott, vajon itthon van-e.

 - Éppen most poroszkált haza a háromlábú gebéjén - mondta nevetve a kertész. - Az egész udvarnép rajta gúnyolódik; "Megjött a mi Sántabokánk! - kiabálták s azt kérdezik tőle: - No, te híres, melyik bokor mögött lapultál? Kialudtad magadat?" Ő meg azt feleli: "Én végeztem el a javát, nélkülem bizony balul ütött volna ki a dolog!" Erre aztán még jobban kinevették!

A királylány jól megjegyezte, amit a kertésztől hallott, de egyelőre egy szót sem szólt róla az apjának.

A királyt is egyre csak az furdalta, vajon ki lehetett az az ismeretlen bajnok akinek az országát és talán az életét is köszönheti. Magához hívatta a királykisasszonyt, és azt mondta:

- Tudod, mit terveztem ki magamban, édes lányom? Háromnapos nagy ünnepséget hirdetek lovagi tornát is rendezünk majd, te pedig elhajítasz egy aranyalmát: hátha eljön az idegen vitéz is, hogy vetekedjék érte.

A királylánynak tetszett a dolog, s tüstént ki is küldték a kikiáltókat, adják tudtára az egész országnak a király elhatározását.

Mikor az ifjú meghallotta, mi készül a palotában, kiment az erdőszélre, és előhívta Vasjankót.

 - Mit kívánsz? - kérdezte tőle az óriás.

- Szeretném, ha én kapnám el a királylány aranyalmáját.

- Vedd úgy, mintha máris elkaptad volna. Adok hozzá vörös páncélt is szép pej paripával.

A torna első napján így jelent meg az ifjú: vörös páncélban, pej paripán. Odarúgtatott a lovagok közé, de senki nem ismerte meg.

Megszólaltak a harsonák, előlépett a királylány, eldobta az aranyalmát; hanem azt senki más nem kapta el, mint az ismeretlen vitéz.

Ahogy elkapta, tüstént el is vágtatott vele.

Másnap Vasjankó fényes fehér páncélt adott rá és hófehér paripát alája, abban ment a tornára. Megint ő kapta el az aranyalmát.

Mikor elkapta, egy percet sem időzött tovább, elvágtatott vele, híre-pora sem volt, mire a többiek föleszméltek.

A királyt nagyon bosszantotta a dolog.

 - Ez nem járja! - mondta. - Elém kell jönnie, és meg kell mondania a nevét!

Harmadnap reggel parancsba adta a vitézeinek, hogy ha a lovag, aki az aranyalmát elkapja, megint el akar vágtatni, vessék utána magukat, s ha nem tér vissza a maga jószántából, támadják meg és kaszabolják le.

Ezen a harmadik napon a fiú fekete páncélt és hollófekete mént kapott Vasjankótól. Megint ő nyerte el az aranyalmát: de amikor elvágtatott vele, a király emberei utána rúgtattak, s az egyiknek sikerült úgy a nyomába érnie, hogy a kardja hegyével megsebesítette a lábát.

A fiú mégis egérutat nyert, de a lova akkorát szökkent, hogy a lovasának leesett a sisak a fejéről, s akik üldözték, láthatták, hogy aranyhaja van. Hazamentek, és jelentettek mindent a királynak.

Másnap reggel a királylánynak az volt az első dolga, hogy megkérdezte a kertésztől, mi van a legényével.

- Odalent dolgozik a kertben - felelte a kertész. - Ott volt ám az ünnepségen, csak tegnap este jött haza! Három aranyalmát mutatott a gyerekeimnek; azt állította, a viadalon nyerte őket.

 A királylány sietett az édesapjához, s elmondta neki, amit hallott.

A király tüstént maga elé hívatta a fiút. Az csakhamar meg is jelent előtte úgy, ahogyan szokott: egyszerű ruhában, sapkával a fején. A királylány nem szólt egy szót sem, csak odalépett hozzá, és levette róla a sapkát Abban a pillanatban vállig omlott a haja, olyan volt, mint egy aranyzuhatag, ámult-bámult, aki látta.

- Te voltál az a lovag, aki mindennap másik páncélban jött el a tornaviadalra, és elnyerte mind a három aranyalmát? - tette föl a király a kérdést.

- Igen, én voltam - felelte a fiú -, itt vannak az aranyalmák.

És kirakta az asztalra a király elé mind a hármat.

- Ha egyéb bizonyíték is kell - folytatta -, itt a seb a lábamon, melyet a Felséged emberei vágtak rajtam, amikor üldöztek. De én vagyok az a vitéz is, aki megsegítette Felségedet az ellenséggel szemben.

- Ki az édesapád, honnét kerültél ide, hogy ilyesmire vagy képes?

- Édesapám hatalmas király, nekem magamnak pedig annyi a kincsem s aranyom, amennyit csak akarok.

- Látom, nagy hálával tartozom neked - mondta a király. - Mit tehetnék a kedvedre?

- Add hozzám feleségül a lányodat - felelte a fiú.

A királylány felkacagott.

- Ez sem kertel sokat! De én már az aranyhajáról láttam, hogy nem olyan kertészlegény, mint a többi!

Odalépett hozzá, és jobbról-balról megcsókolta.

Az esküvőre a királyfi szüleit is meghívták. Eljöttek, s azt se tudták, hová legyenek örömükben, hiszen már régen letettek a reményről, hogy valaha viszontlátják a fiukat.

Ahogy a lakodalmas asztalnál ültek, egyszerre csak elnémult a zene, feltárultak az ajtók, s egy daliás király vonult be nagy kísérettel a terembe. Egyenesen a királyfihoz ment; átölelte, és így szólt:

- Én vagyok Vasjankó. Egy gonosz boszorkány elváltoztatott, de te megváltottál a varázslattól. Hálából minden vagyonomat, egész országomat neked adom érte!

Hókirálynő 2 animációs mesefilm

Hol  volt  hol  nem  volt
Valamikor  régen,   uralkodott   egy kegyetlen, fagyos szívű Hókirálynő, aki  egykor dermesztő
hideg   télbe borította az egész világot.  Évekig   így  volt,  míg  egy  napon  elküdte   szolgáját,
Ormot,   a  trollt, hogy  kerese   meg  Vegárd   mester  gyermekét  és  vigye  a   palotába.
Azonban   Vegard  mesternek    két  gyermeke  volt.  Gerda és  Kai  Gerdának sikerült megtörnie
a   Hókirálynő  hatalmát,  amiben  segítségére  volt  Orm, akinek  sikerült   legyőzte gyávaságát,
és szembefordult a félelmetes királynővel. Az  átok  megtörik  és  véget  ér  a  fagyos ,  hideg
tél,  minden  visszatér  a  régi  kerékvágásba. Most   Orm  a  nagymamájával  él.  Levelet  ír
a barátainak, hogy  milyen  jól  megy  a  sora.  A  valóság  azonban  az,  hogy  fájdalom  gyötri,
amiért  szolgállta  a  Hókirálynőt,  senkinek  nem  meri  megmondani  még  azt  sem, hogy
valójában  Ő   szabadította  ki  a  trollokat   a  jég  fogságából,   hőstettét  nem  meri  felvállalni,
hiszen  Ő  egykor  a  Hőkirálynő  szolgája  volt és  erre  nincs  mentség.  Bányászként  tengeti
életét.  Egy nap a trollok királya közhírré teszi, hogy férjet keres az unokahúgának, Maribel hercegnőnek, és a kiválasztott lovag a fele királyságát is elnyeri. Orm kapva kap az alkalmon, ő is jelentkezik a próbára, ám  a  döntő pillanatban mégis inába száll a bátorsága. Azt lódítja, egyedül győzte le a Hókirálynőt. Hazugságával olyan események láncolatát indítja el, amely újra rászabadítja a világra a gonosz fagyos erejét...Az  északi  szél  elrabolja  a  hercegnőt. Orm   segítségül   hívja  a 
barátait,  hogy  kiszabadítsák  Maribelt.  Azonban  ezt  a  harcot  Ormnak  egyedül  kell  megvívnia.
Csakis    Ő  tudja   megállítani  a  gonoszt.

.

Hogyan neveljük gyermekünket

3 szülői tévedés, ami rombolja a kicsi IQ-ját

Ezért lesz buta a gyerek

Megfelelő mennyiségű és minőségű inger híján a csemete értelmi fejlődése elmaradhat adottságaihoz képest.

Az intelligencia nagyban függ a genetikai tényezőktől, de a környezet is jelentős mértékben elősegítheti vagy gátolhatja az értelmi fejlődést. Tudományosan ellenőrzött megfigyelések szerint az ingerszegény környezetben nevelkedő gyerekek átlagosan fél éves lemaradást mutatnak társaikhoz képest, amit bizony nem mindig sikerül behozni.

Ám az, hogy mi számít ingernek, és milyen mértékben van rá szüksége a gyerkőcnek, nem mindig egyértelmű a szülők számára - így megesik, hogy legjobb szándékuk ellenére megfosztják csemetéjüket bizonyos impulzusoktól. Ismerd meg a három leggyakoribb hibát!

Túlzott védelem kisdedkorban

A kisgyerek tudásvágya hatalmas. Minden érdekli, mindent lerámol, kipakol, felborít, leszed, ami magában hordozza a baleset veszélyét. Így aztán megesik, hogy a szülő - merő jó szándékból - szinte félig-meddig kiüríti a szobát, és csak azokat a berendezési tárgyakat hagyja benne, melyekkel biztosan nem tehet kárt magában a lurkó.

Ez azonban a szakemberek szerint nagy hiba. Ha ugyanis a gyerek kíváncsisága kielégítetlen marad, idővel elveszítheti a motivációját, hogy újabb és újabb ismereteket szerezzen - ez pedig visszaveti értelmi fejlődését. Ráadásul ez a fajta óvintézkedés hosszabb távon a biztonságosságot sem szolgálja. Az apróságnak meg kell tanulnia, mire való az asztal, a váza, a terítő, a szék, ellenkező esetben Damoklész kardjaként lebeg fölötte egy esetleges sérülés lehetősége.

A játék lebecsülése

Az első néhány évben - és még nagyon sokáig - az értelmi fejlődés legfontosabb feltétele a játék. A kisgyerek így szerez tapasztalatot önmagáról és a világról, azaz a játék valójában a tanulás egyik formája.

Ne tedd tönkre!

Ennek a fajta tanulásnak az egyik elkerülhetetlen velejárója a játékszerek szétszedése, ami látszólag nem több egyszerű rombolásnál. Valójában jóval többről van szó: a gyerkőc fontos információkat szerez azáltal, hogy megnézi a baba vagy a maci belsejét, netán kiszedi az autó kerekét, és rájön arra, hogy anélkül nem gurul. A szülő tehát hibát követ el, ha ezért megbünteti a kicsit, illetve nem segít összerakni, megjavítani, megvarrni az adott játékszert - hiszen a gyerek intellektusára az ilyesfajta tapasztalatok stimulálóan hatnak.

Egyedül is elvan?

A kisgyerek még nem, vagy legalábbis nem mindig játszik együtt a társaival - ha több hasonló korú csemete van együtt, például a bölcsődében vagy a játszótéren, többnyire egymás mellett ténykednek.
Ez azonban nem jelenti azt, hogy a szülőnek egyedül kell hagynia játék közben, mondván, hogy a gyerek kiválóan elfoglalja magát. A kicsi ugyanis mintákat követve tanul - ha pedig magára marad, nem lesz mintája, és csak lényegesen kisebb körben lesz képes újabb információkat szerezni.

Ha elmarad a sikerélmény

A játékkal új fogalmak jelennek meg a lurkó életében, úgymint alkotás és teljesítmény - és mindkettő roppant fontos számára.

A szülő szemében talán apróságnak tűnik, ha a gyerek képes többé-kevésbé pontosan összeilleszteni egy, a végtelenségig leegyszerűsített puzzle darabjait, ám a kicsi számára ez komoly erőfeszítést jelent, amiért méltán várja a dicséretet. Ha ez elmarad, sikerélmény híján könnyen letesz arról, hogy időt és energiát fektessen valaminek a létrehozásába. Amennyiben pedig újra és újra ugyanazokat a köröket futja, lassabb ütemben fejlődik az értelme, mint ahogy azt az adottságai lehetővé tennék.
Forrás:  femina.hu

Hogyan neveljük gyermekünket

Így fejleszd a gyerek érzelmi intelligenciáját

Még az IQ-nál is többet számít

Minél előbb elkezded, annál boldogabbá válhat nagykorára.

 

Az érzelmi intelligencia, röviden EQ a környezeti ingerekre adott érzelmi válasz. Talán kevesen tudják, de már egészen kiskortól fejleszthető. Érdemes rá odafigyelni, mert a legújabb kutatások szerint a későbbi boldogulásban fontosabb szerepet játszik, mint az intelligencia vagy a lexikális tudás.

A szülők a legtöbb esetben az IQ-ra, illetve az értelmi képességek fejlesztésére helyeznek nagyobb hangsúlyt. Ehhez rengeteg különórából és foglalkozásból választhatnak - színes a paletta, hiszen már óvodáskortól ajánlják például a nyelvórákat. Azonban nem mindig ez a sikeres jövő záloga. Hidd el, a szociális érzékenység is legalább annyit nyom a latban egy munkahelyen, mint a diplomák száma.

Az interneten több száz oldalnyi szakirodalom siet a segítségedre, ha komolyan érdeklődnél az érzelmi nevelés iránt. Rengeteg teszttel és trükkel várnak a honlapok, melyek révén boldog, kiegyensúlyozott felnőttet varázsolhatsz a gyermekedből.

Először azonban ne rohand le mindenféle kérdésekkel, inkább figyeld a reakcióit, és ezek alapján határozd meg, körülbelül milyen szinten állhat az EQ-ja, illetve dönts a fejlesztés üteméről.
Minden nap meséltesd el vele a történteket, kérdezd meg, hogy érezte magát. Hallgasd meg, hogyan mesél el egy történetet: vajon hatodszorra is ugyanazt mondja, vagy hozzákölt kicsit?

Nagyon fontos, hogy ne becsüld le a világát és a problémáit - amit te esetleg egy kézlegyintéssel elintéznél, az számára különös jelentőséggel bírhat, és az sem kizárt, hogy szorongást vagy félelmet ébreszt benne.

Ha például egyik napról a másikra kitalálja, hogy többet nem megy óvodába vagy iskolába, derítsd ki, mi állhat a háttérben. Talán bántotta valamelyik csoport- vagy osztálytársa, és tart tőle. Éreztesd vele, hogy rád mindenben számíthat, és minden apró-cseprő ügyet komolyan megbeszélhet veled - ez az első lépés az érzelmi fejlesztésben.

Fejleszd az EQ-ját!
A szülők hajlamosak elfeledkezni arról, hogy minden megnyilvánulásukkal példát szolgáltatnak gyermeküknek. Ha otthon is ingerült vagy a munkahelyi problémák miatt, és nincs időd meghallgatni a lurkódat, akkor egy idő után nem hozzád fog fordulni a gondjaival.

Azt se felejtsd el, hogy nem tudod csak az érzelmi intelligenciáját fejleszteni, ezzel egy időben rengeteg más dologra is ügyelned kell. Ilyen például a megfelelő, vitaminokban és nyomelemekben gazdag táplálkozás, ami egyébként még a tanulást is megkönnyíti valamelyest. Emellett a szabadban végzett mozgássorok is segítik a szellemi-lelki fejlődést, tehát mindig figyelj a helyes arányokra - ha nem muszáj, egysíkú tevékenységek töltsék ki a gyerek napjait, inkább változatos programokkal szélesítsd a látókörét

Összetett feladat

Az érzelmi intelligencia fejlesztése összetett feladat, nem olyan egyszerű, mint például beíratni a kicsit egy különórára. Rengeteg előregondolkodást és szabadidőt igényel, ám a végeredmény fényében megéri energiát fektetni bele.

A leghatékonyabb módszerek a közös játékok, társasjátékok, szerepjátékok. Érdemes szituációs gyakorlatokat játszani a gyerkőccel, majd megbeszélni, mit érzett közben. Minél több ember helyébe tudja magát beleképzelni, annál empatikusabb lesz később. A játék végén sohase felejtsd el közösen feldolgozni csemetéddel az élményeket - a visszacsatolás legalább annyira fontos, mint maga a játék. Hallgasd meg, a lurkó mit fogott fel az adott szituációk kapcsán - ez is egyfajta támpontot ad arról, hogy mennyire fejlett az érzelmi intelligenciája.

Jelszó: következetesség

Hiszed vagy nem, a játékban a következetesség és a pozitív megerősítés a legfontosabb.
Időről időre hangsúlyozd, hogy minden megnyilvánulásnak következményei vannak, melyek alól nem lehet kibújni.

Emellett persze meséld el a gyereknek, hogy az elrontott dolgokat meg is lehet javítani, de a cél az lenne, hogy először mérje fel a tettei és a szavai hatásait. Egy idő után azt veszed majd észre, hogy a közös játékok nyitottabbá, toleránsabbá és elfogadóbbá teszi porontyodat. Emellett derűsebb és kiegyensúlyozottabb is lesz, így nem fogja őt letörni egy-egy akadály, és hamarabb túllép az esetleges kudarcokon.
Forrás :  femina.hu